A pingvinek névadója, az óriásalka

Az óriásalka északon, az Atlanti-óceán sziklás partvidékén költött. Biológiailag nem rokona a mai pingvineknek, ez az elnevezés mégis hozzá kapcsolódott legelőször. A szó feltehetően walesi eredetű, jelentése „fehér fej”. A déli tengereket meghódító utazók pusztán hasonlóságuk miatt nevezték így a pingvineket, amik az óriásalka kihalásával azonban így váltak közismerté. 

Óriásalka (Illusztráció: Andy Birch).

Az óriásalka nagytestű, közel 1 méteresre megnövő madárfaj volt. Apró szárnyaival nem tudott repülni, a pingvinekhez hasonlóan a víz alatti manőverezésben használta őket. A szárazföldön esetlenül totyogó madár a vízben elképesztő sebességgel tudott mozogni. Halakkal táplálkozott, melyeket gyakran mélyen a felszín alatt kapott el. Nagy kolóniákban költött meredek sziklafalakon. Természetes ellensége viszonylag kevés volt, közéjük tartozott a gyilkos bálna, a réti sas, és a fészkelő kolóniákat dézsmáló jegesmedve.


Az óriásalka közelebbi rokonai a még ma is élő lummák (fent), lundák (alul balra) és alkák (alul jobbra), melyek az óriásalkához hasonlóan meredek, sziklás helyeken fészkelnek. (Fotók: Hallvard Strøm, Nagy Róbert és Orbán Zoltán).

Érdekesség, hogy az utolsó jégkorszak idején a befagyott óceán miatt a faj délebbre szorult, ezt bizonyítják a francia mediterrán tengerparti barlangokban talált, óriásalkát ábrázoló rajzok is. A jégkorszak elmúltával azonban visszatért eredeti, hűvös atlanti élőhelyére, a táplálékban gazdag vizekhez. 


Óriásalka barlangrajz a francia mediterráneumból (Fotó: Jamie Woodward).

A kutatók becslései alapján a faj egyedszáma egykoron a milliós nagyságrendet is elérte. Az emberek körülbelül a 8. századtól vadászták tolláért, tojásáért, húsáért és zsírjáért. A kietlen északi tájakon minden élelemforrást ki kellett használniuk a zord, jeges tél beköszönte előtt. A 16. század idejére azonban már hatalmas kereslet volt az óriásalka tollra, hogy párnákat, paplanokat készítsenek belőle. A csapatosan költő és az embert nem félő, nagytestű madarak évről évre könnyű zsákmánnyal kecsegtettek a tollipar számára, egészen addig amíg teljes kolóniák kezdtek eltűnni a megszokott szigetekről. Ekkor már látható volt, hogy a faj fennmaradása forog veszélyben, ezért több célzott védelmi törvényt is bevezettek, de ezek sajnos nem bizonyultak hatékonynak.


Az óriásalka tojásai egyedi mintázatúak voltak, ezért igazán különleges értéket képviseltek a gyűjtők számára. A nyújtott csepp alak megakadályozta, hogy a tojás legurulhasson a puszta szikláról. A bal oldali képen eredeti tojásokat láthatunk, míg a jobb oldali kép meglehetősen jól sikerült alka tojás sütiket ábrázol, melyek egy könyv kiadására készültek (Fotók: bal – TheLostAuk on Twitter, jobb - Jan Thornhill).

Az emberek elképesztő kegyetlenséggel gyilkolták a madarakat. Mivel a vízben szinte lehetetlen volt őket elkapni, a rájuk vadászó halászok a fészkelő kolóniákat célozták meg. A nehezen mozgó madarakat a kolónia tömegében gyakran botokkal verték agyon, ha pedig csak a tollukat akarták megszerezni, akkor sokszor élve tépték meg őket. Ha főzésre került sor, akkor a tüzet fák híján az agyonvert madarak olajos testével izzították. A halászok által a hajókon behurcolt patkányok fészekrablása tovább nehezítette a faj fennmaradását.


Óriásalkák (Illusztráció: Jan Thornhill).

A faj ritkulásával a 18. század végére egyre felértékelődött a gyűjtők szemében az óriásalka. Egy-egy tojásért, akár egy képzett munkás 1 évnyi bérét is kifizették, ezért a hatalmas összegért megérte a megmaradt néhány példány keresésére indulni. Az utolsó költő párt az Izland közelében lévő Eldey-szigeten fogták be, bőrüket még a reykjavíki megrendelőig sem sikerült eljuttatni, már útközben megvette valaki. Eldugott helyeken azért pár évig még feltehetőleg költött néhány egyed, az utolsó hivatalosan is elfogadott adat egy magányos példányról Észak-Amerika legkeletibb, Új-Fundland környéki vizeiről érkezett 1852-ből.


Errol Fuller festménye az óriásalkákról.

Az utókor számára fennmaradt 78 bőrt (többnyire kitömött formában), 75 tojást és 24 teljes csontvázat múzeumok őrzik.

Göcző Gabriella

Kapcsolódó hírek

Az MME Börzsönyi Helyi Csoportja két napos képzést hirdet "Kezdő madarász vagyok!" címmel, amely az ország több pontján eddig nagy sikert aratott. A madarász alapképzés célja, hogy a laikus madárkedvelők számára olyan tudásanyag megszerzését tegye lehetővé, melynek birtokában bárki sikerélményekkel vághasson bele a madármegfigyelésbe, az etetők és itatók madarainak...

Kuhi Szabadszállás térségében, 2018.12.03. (Fotó: Orbán Zoltán)

A madármegfigyelők számára különösen mozgalmasnak bizonyult az idei november. Első alkalommal tűnt fel nálunk egy lazúrcinege, majd a hónap utolsó napján Szabadszálláson került elő egy különleges, miniatűr ragadozómadár, egy kuhi is, melynek ez még csak a második előfordulási adata hazánkban.

A december nem csak az ünnepekről szól. Miért ne lehetne ilyenkor is madarászni? Ajánlunk néhány programot!